Most a spanyol anyanyelvű bevándorlók tapasztalják meg azt, amit korábban a feketék. Ez immár zsarnokság, nagyon hasonlít a zsidók helyzetére 1933-ból – mondja a világhírű osztrák–német író, aki most éppen New Yorkban, a Harlemben él.
Daniel Kehlmann, a legrangosabb német irodalmi elismerés, a Kleist-díj kitüntetettje legújabb regényében Georg Wilhelm Pabst osztrák filmrendező élettörténetét eleveníti meg egy állítólag elkészült, de aztán eltűnt film apropóján.
Daniel Brühl első önálló rendezése, a magyarul kicsit vésztjósló címet viselő Saját lifttel a pokolba (angolul Next Door, németül Nebenan) pontosan ezzel a gondolattal játszik el: tetszik vagy sem, az ablak nyitva van, sőt, át is látnak a körülöttünk élők, a rendelt csomagjaink pedig néha eggyel arrébb érkeznek meg, kíváncsi szemek és fülek pedig mindig vannak, és lesznek is.
A könyvfesztivál díszvendég országa ezúttal Szerbia lesz.
Véletlen-e, hogy egy rendező és egy színész azt a történetet dolgozza fel második közös filmükben, ami 12 évvel korábban, akkor íródott, amikor első munkájukkal egymást sikeressé tették? És lehetséges-e, hogy a festő, aki a hírnevét vakságának köszönhette, átverte a világot? Moziba került a Good Bye, Lenin! rendezőjének új filmje, az Én és Kaminski.
Természetesen nem. Bombát elhelyezni semmiképp sem lehet helyes. De a dráma lényege, hogy valódi konfliktusról szóljon. Szóval egy színdarabban a terroristának is meglehet a maga igaza – anélkül, hogy a való életben helyeselném a tettét. Így indul munkatársunk és Daniel Kehlmann német író beszélgetése. Aztán demokráciákon és háborúkon át eljutottak egészen az álhírekig.
